Marjai Judit
blogja

Kocsis Zoltán halálára /Marjai Judit emléke/


És akkor Kocsis Zoltán szinte eltáncolta a Diótörőt Marjai Judit kamerája előtt



 



Ritka pillanatot örökített meg Marjai Judit fotóművész, amikor Kocsis Zoltánt fényképezte. Különleges volt ez a pillanat Marjai Juditnak is, hiszen először fotózhatta Kocsis Zoltánt, meglehetősen egyedi körülmények között, és Kocsis Zoltánnak sem volt mindennapos, hiszen nem vállalt hasonló fotózásokat. A művész nem akart egyáltalán stúdióba menni. Marjai Judit végül a Nemzeti Filharmonikusok próbatermében, a Müpában tervezte a fotózást, majd mikor unalmasnak találta az első fotókat, különös kérést intézett a mesterhez, és Kocsis Zoltán némán, táncolva elkezdte vezényelni a Diótörőt.



 



Ön több művészt, színészt, rendezőt és zenészt fotózott már. Mikor és miért gondolta, hogy Kocsis Zoltánt is le szeretné fotózni?



 



Gyerekkoromban, amikor a fekete-fehér tévében néztem a nagyon fiatal Kocsis Zoltánt, elbűvölt a zongorajátéka, és az, hogy mennyire fantasztikus, ifjonti hevülettel játszik. Ez a kép nagyon megmaradt bennem. Felnőtt koromban is gyakran eszembe jutott a fiatal Kocsis játéka. Azt hiszem, mindig is terveztem, hogy  egy portrésorozatot készítsek vele.



 



Milyen fotókat szeretett volna készíteni Kocsis Zoltánról? Voltak elképzelései arról, hogy hol, milyen ruhába, milyen szituációba szeretné őt fényképezni?



 



Természetesen, azt akartam, hogy jöjjön , kerüljön valahogy a fény elé, a gép elé és majd megtörténik a csoda. Akár egy stúdióban. Egy komoly portré fotózás  közös alkotási folyamat, amelynek kimenete  lényegében pszichológiai alapon dől el. Stúdióba nem jött el, de azt mondta, fényképezzem ott, ahol éppen próbál. Kapóra jött, hogy a Müpa,  Káel Csaba  is szeretett volna  néhány rendhagyó és erős új képet az ikonikus Kocsisról, az év művészéről. Bevallom, izgultam, mielőtt találkoztam volna a művésszel, ugyanis tudtam, hogy lényegében nem vállal   a saját koncertkörnyezetétől idegen portréfotózást, ahol, kivételesen, nem nála van a karmesteri pálca. Elmentem tehát oda, ahová hívott. Néhány perc alatt berendeztem a teremben egy kis stúdiót. Egy sárga és a vörös drapériát vittem magammal – háttérnek. Miközben dolgoztam, még mindig azt éreztem, hogy ez nem mindennapi pillanat. Többen is azt mondták, hogy valószínűleg csak bejön majd, leül, öt percig hagyja, hogy fotózzam, aztán feláll és elmegy. De azon se lepődjek meg, ha Kocsis Zoltán mégis lemondja a fotózást, akár akkor, amikor már odaértem. De nem mondta le. Nézte, ahogy építem a hátteret, világítom a helyszínt. Ekkor halkan megkértem, hogy öltözzön át szmokingba – tartva attól, hogy most biztosan túlléptem a határt, és azt mondja majd, hogy mégsem ér rá, ennyi ideje nincs. De nem tette. Szmokingot vett, és megkérdezte, hogy hogyan képzelem a képeket. Mondtam neki, hogy szeretném, ha karmesterpálcát venne a kezébe. Felvette a pálcát, rám nézett, csináltam egy unalmas képet. Látta hogy csalódott vagyok, és megkérdezte, hogy mit tegyünk, erre azt mondtam, hogy "csináljon úgy, mintha vezényelne", döbbenten rám nézett, elnevette magát, hirtelen megláttam azt a zongorázó zseni fiút gyerekkorom tévéjéből, leomlott a fal.  Ekkor valamiféle csoda történt. Kocsis Zoltán elkezdett vezényelni – némán, zenekar nélkül, hiszen csak ketten voltunk. Szinte táncolt a teremben. Ekkor már egyáltalán nem figyelt rám, csak vezényelt. Csodálatos pillanat volt – szinte megszólalt a zenekar, mintha tényleg lettek volna hangok abban az üres teremben. Ekkor már nekem kellett összeszednem magam, és csak fényképeztem, fényképeztem, minden mozdulatát meg szerettem volna örökíteni. Közben persze hátteret is kellett cserélnem, de ez sem zavarta meg a művészt.



 



Mit látott Kocsis Zoltán arcán? MI játszódott le benne?



 



Az egész darab, amit vezényelt. Ezen kívül pedig a zene iránti alázata. Abban a pillanatban, amikor elkezdett „zenélni”, megszűnt körülötte a világ. A zene szólt - persze csak az ő fülében -, és annak minden fájdalma, öröme, dühe kiült az arcára. Néha kérlelt, néha duzzogott, néha könyörgött az arca. Csodálatos pillanat volt. Fotózás közben már végig kerestem mimikájában azt a fiatal Kocsis Zoltánt, akit gyerekkoromban a fekete-fehér tévében láttam.  



 



És megtalálta?



 



Nehezen, de végül megtaláltam. Arcának mozdulataiban végül- és végig - ott volt.



 



Meddig tartott a fotózás?



 



Őszintén szólva fogalmam sincs. Talán egy órán át. Egyszer csak abbahagyta a vezénylést, és megkérdezte: „na, tudja, hogy mit vezényeltem?” Persze, hogy nem tudtam. Aztán elárulta, hogy ez a Diótörő nyitánya volt. Így lesz 3 perc tizennégy másodpercből - vagyis a Phiből - egy óra. Szerintem Kocsis Zoltán az idő határain túllépő géniusz, szeretném ha arra az örök építő és játszó gyermekre is emlékeznénk, akit csak a legnagyobbak tudnak megőrizni magukban, s  a képeken megmutatkozott akkor nekem.



 



 



 



 


Elhunyt Kocsis Zoltán Kossuth-díjas zongoraművész

Élelmezés Világnapja /Marjai Judit fotósorozata/



Az Ételt az Életért Program, a Krisna-hívők szegényélelmezési missziója idén már a harmadik kiemelt fővárosi ételosztását rendezi meg a belvárosban, a Blaha Lujza téren. Az előző évekhez hasonlóan ezúttal is több vallási felekezet csatlakozik az akcióhoz, az együttérzés és kegyesség jegyében.








 




 



 




 




Az október 16-án, vasárnap esedékes ételosztást a hívők az Élelmezés és a Szegénység elleni küzdelem Világnapja alkalmából rendezik meg többek között azért is, hogy felhívják a figyelmet a világban tapasztalható nagymértékű nélkülözésre, szegénységre és éhezésre, amely ellen felelős gondolkodással, tenni akarással és közös erővel lehet fellépni. Ezt a program önkéntesei nap mint nap bizonyítják, hiszen 1800 adag meleg ebédet osztanak szét naponta Budapesten, több kerületben a családsegítő szolgálattal együttműködve.



Az Élelmezés Világnapján a Krisna-hívők idén is más felekezetekkel, buddhista, muszlim, zsidó, katolikus, református személyekkel együttesen szerveznek közös ételosztást. A részt vevő egyházak “gyakorlati vallásközi kerekasztalt” szerveznek azzal a fő mottóval, hogy a vallásközi párbeszéd leginkább kézzelfogható közös pontja a szegények megsegítése, az elesettek támogatása. Ez minden hívő ember kötelessége és egy nagyszerű lehetőség is egyben. A közösségek személyes jelenlétük mellett pénzbeli vagy élelmiszer-adományokkal járulnak hozzá a program lebonyolításához.



Az 1600 fős ételosztás népkonyhai jellegű, így bárki, aki türelemmel végigállja a sort, részesülhet a friss meleg ebédmenüben, és egy igen gazdag tartós élelmiszercsomagot is hazavihetnek. Az élelmiszercsomag mintegy 25 különféle összetevőből áll, a tartós élelmiszerekből a rászoruló családok, nyugdíjasok és tartós munkanélküliek hosszabb ideig otthon is készíthetnek maguknak főtt ételt.


Kiáltás/ Kiállítás a Korányi korházban/


A Korányi kórházban,a nagyon súlyos betegeket kezelő Tüdőgyógyászati osztály kért fel,hogy képeimmel tegyük színesebbé az osztályon fekvő betegek életét.A képeket természetesen, térítésmentesen bocsájtottam az osztály rendelkezésére.Nem kérünk adományt, nem kell képeket megvenni.Azok az osztálynak készültek. .A Jótékonysági megnevezést ,csak az érthetőség kedvéért használtam,hisz én tényleg próbálok jót cselekedni.

Az én képességem odáig terjed,hogy az Élő Világ apró csodáit láthatóvá,érezhetővé,hallhatóvá teszem.

A virágok kiáltása, néma sikoly.


 



 


Kiáltás/Marjai Judit kiállítása


A Korányi Kórházban egy ritka betegségek központban ,ahol nagyon súlyos betegeket kezelünk,szeretném ha betegek nem az üres falat néznék.


Firenze by turist

Marjai :Interjú


http://aphroditeferje.blogspot.hu/2016/06/tarsadalmi-problemakra-epult.html



Egyszer egy kedves fotós barátom azt mondta, hogy az érzés múlandó, a pillanat viszont örök. Úgy gondolom, hogy Marjai Judit művésznő ezt kétségtelenül alá tudja támasztani, hiszen kérdéseimre adott válaszai rendkívül egyenesek és gondolat ébresztőek is egyben. Számomra mindig különleges élmény, amikor egy közéleti személyiséggel készítek interjút, hiszen véleménye és álláspontja egy másik megközelítésből kanyarodik vissza az igazsághoz. Ez természetesen mindenkinek más, de ha már egy adott dolgon elkezdünk gondolkodni, akkor a megoldás is hamarabb jön fel a felszínre, mint azt gondolnánk.


Új http://marjaijudit.com/

Marjai: Kiállításról az Origon


http://www.origo.hu/kultura/20160615-kiallitas-marjai-judit-a38-foto-csendelet.html


Marjai:Csendélet cikk az Origon


Egy létező világ, amit nem látnak az emberek



Vági Barbara2016.06.15. 14:171



Csendélet/Still life a címe Marjai Judit fotókiállításának, amelyet kedden este nyitottak meg az A38 hajón. Marjai Judit először 2006-ban állított ki a hajón, és már első, KÁDer című kiállításának anyagával jócskán zavarba hozta közönségét. 2013-ban A Hideg és Meztelen című kiállítása azzal keltett feltűnést, hogy egy rendkívül kövér nőről készített provokatív képeket. A Csendélet/Still life című kiállítás képei virágok – makrokamerával fotózva –, de ezekben a képekben benne van az élet, a halál, a vágy, a szexualitás, a tánc, a szerelem vagy akár a hangok is. A kiállítás megnyitóján Marjai Judit fotóművésszel és a kiállítás kurátorával,



A szép és a rút között nincs sok különbség



 



Miért éppen virágokat kezdett el fotózni?



Hatalmas dráma és forradalom zajlik a növények között - ez teljesen lenyűgözött. Igazság szerint nem szerettem soha a virágokat. Pontosabban: nem nagyon érdekeltek. Teljesen véletlenül a piacon elindultam egy virág felé, és hazavittem. Otthon elkezdtem makrokamerával fotózni, és egyszerűen elképesztő világ tárult elém. Valójában nagyon kevés időm volt, mert hamar elkezdtek haldokolni a virágok. Ekkor azt vettem észre, hogy még szebbek lettek. Egy egészen más világ tárult fel a képek mögött, és ez nekem nagy felfedezés volt. Nekem, akit valójában az élővilág – ahogy már mondtam is - eddig nem túlzottan érdekelt. Egészen lenyűgöző volt.



 Mit jelentenek a képek? Nyilván itt azért többről van szó, mint a virágokról.



Mapplethorpe egyszer azt mondta, hogy „az a fotó, ami nem provokál, az szart sem ér”. Azt gondolom, hogy nagyon erősek ezek a képek, és egyáltalán nem mondanám, hogy nem provokatívak. Minden megjelenik, ami a mi életünkben jelen van. A szexualitás, az élet, a halál, a tánc, a szerelem, a vágy, de még a hangok is. A kozmoszban, a jégben, a vízben, a levegőben. Ezek is ugyanolyan provokatívak.



 



Azt látja a néző a fotókon, ami a valóság, vagy „belenyúlt” a képekbe?



Nem nyúltam bele – lefotóztam, és ezt láttam. Ez az izgalmas, hogy ez egy létező világ, amit mi nem látunk.



Olyanok, mintha festmények lennének…



Ezek a képek valójában tényleg olyanok. Úgy szoktam mondani, hogy géppel festettem ezeket a fényképeket. Ezért is mutatjuk be a fotókat vásznon. Ha hagyományos fotókiállítás lenne, akkor a fényes papírlapon teljesen más hangulatúak lennének. Ezek viszont megérdemlik a vásznat.



Tudja, hogy pontosan melyik fotón milyen virág van?



A Kubisták című képem például papagájvirág – úgy, hogy bemozdult a kép, és furcsa kockaalakokat sikerült fotóznom. Senki nem mondaná meg, hogy ez egy papagájvirág. Sokszor az hozta ki a képekből a mögöttes tartalmat, hogy kicsit a kamerával ide-oda mozogtam. A kép bemozdult, és egy teljesen más forma, más világ bontakozott ki. Természetesen, minden fotóról tudom, hogy milyen virág – és mindegyiket szeretem.



Mióta fotózza a virágokat?



Körülbelül egy éve kezdtem el. De nem tudom abbahagyni. Tegnap öt sorozatot készítettem, ma hármat. Mindennap dolgozom. Egyre izgalmasabbá válik ez a világ. Most leginkább az a problémám, hogy a legújabb lenne jó, azt kellene megmutatni ezen a kiállításon. Megszállottan és sokat dolgozom.



Az első kiállítása 2006-ban volt itt az A38 hajón. Akkor meglehetősen provokatív anyagot mutatott be: Karafiáth Orsolyát fotózta egy kádban – szokatlan és megdöbbentő sorozat volt. Aztán a következő kiállítása is hasonló érzelmeket váltott ki a nézőkből: egy meglehetősen kövér nőről készített provokatív képeket. Illeszkedik-e ez a kiállítás a korábbiakhoz, vagy ez egy teljesen más világ?



„Szép a rút, és rút a szép” – ez egy Macbeth-idézet. A Hideg és meztelen című kiállításra készült képeimben is a szépséget firtattam. Ez volt az a sorozat, amikor a kövér nőt fotóztam. Számomra az derült ki, hogy a szép és a rút között nincs sok különbség. És ez derült ki most, a virágok fotózása közben is.  A haldokló virágok talán még izgalmasabbak. A romlás virágaiban egyre szebbé és egyénibbekké váltak. Ráadásul minden virágnak más az arca – ezt én nem tudtam. Nem volt két egyforma. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb.



Ha már arról beszélünk, hogy mennyire provokatívak a képei: egyszer ki akart kötözni egy gazdasági minisztert, és úgy akarta lefotózni. Sikerült?



Egy frissen kinevezett gazdasági miniszter volt. Azt találtam ki, hogy odakötözöm egy hajóárbochoz. A fotó jelentése az lett volna, hogy ne csábítsák el őt a szirének az énekükkel. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha egy gazdasági miniszter nem hallaná meg a szirének énekét.



Elment, és megkérdezte a minisztert, hogy kikötözheti-e egy hajóra?



Igen. Így történt. Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e Odüsszeusz kalandjait. Ismerte. A végén el is mentünk a hajóra, a kikötözést azonban nem vállalta. De letérdelt.



Újra megpróbálná, hogy hasonló helyzetekre kérne egy minisztert?



Azt hiszem, lehet, hogy még lesz olyan miniszter, akit rá tudok venni ilyesmire.



Kik voltak az eddigi kiállításainak a kurátorai?



A volt kurátorom Wahorn András, a mostani Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművész. Nagyon megtisztelő számomra, hogy ők egyenrangú társként tekintenek rám.



Marjai fotói a képzőművészet erejével hatnak



 



 



Szurcsik József Munkácsy-díjas festőművész



Milyen újításokat tartalmaz a kiállítás?



Az egész kiállítás nemcsak megjelenésében, hanem tematikailag is újításokat tartalmaz. Olyan nézőpontokat keres az alkotó, amelyeket nem mindenki mer felvállalni. Sokszor azt is gondolhatná az ember, hogy ezek elejtett képek. De nem erről van szó. Olyan műveket válogattunk erre a kiállításra, amelyek ebben a formailag figurális világban mégis valamilyen absztrakt élményt nyújtanak. Erőteljesen absztrahálja a valóságot maga a művész azzal, hogy ezzel az - egyébként nagyon pontos - eszközzel, amit fényképezőgépnek hívunk, arra is képes, hogy olyan mélységeket tár fel, amelyek ugyan szabad szemmel láthatóak, de nem feltétlenül figyelünk ezekre a játékos környezetben megjelenő formákra. Ha monitoron nézzük a digitális fotókat, akkor az teljesen más hatással mutatja meg ezeket a munkákat. Sokkal érdekesebb, ha anyagban sikerül átfordítani ezeket. Egy vászonalapra nyomtatott, gyönyörű matt felületen szinte ropognak. Olykor pedig megcirógatnak.  Ami nagyon izgalmas számomra, hogy ezeknél a nagyításoknál valóban fontos a méret. Hogy ezek a képek pont ekkorák, amekkorák. Lehetnének nagyobbak vagy kisebbek, de nem, ezek ekkorák. A másik érdekesség az, hogy a művész nem avatkozik bele a képbe. Mind olyan munkák, amelyeket a fényképezés után nem módosított a művész. Van olyan kép, amelyik bemozdult. De ez szándékos. A makroképek készítésénél a művész próbál megragadni egy-egy helyzetet, és bemozdul a kamera. Ezek a mozdulatok is gazdagon benne vannak természetesen ezekben a képekben, de azt mondanám, hogy itt irányított véletlenről van szó. Nem rafinál és kitalál dolgokat, hanem hagyja a természet lendületét vagy éppen statikai helyzetét átömleni önmagán és az optikáján keresztül. Képpé formálja őket. Ez nagy meglepetés számomra. Nemcsak hogy vállalkoztam, hanem örömmel segítettem Marjai Juditnak abban, hogy ez a kiállítás létrejöjjön. Olyan fotókat készít, amelyek a képzőművészet erejével képesek hatni. Ez az anyag kimondottan alkalmas arra, hogy vásznon mutassuk meg.



Azt mondta egyszer, hogy Marjai Judit mindig meglepi a nézőit. Ez most is így van? 



Igen. Mindenki arra számít, hogy olyan fotókat hoz ide, amelyek a konkrét világból konkrét figurákat ábrázolnak. Aktokat esetleg, vagy – ha éppen Csendélet a címe – klasszikus, statikus csendéleteket fotózott, és ezeket a kompozíciókat mutatja meg. Itt pont nem ez történik. Egy sokkal bensőségesebb, szinte absztrakt világ tárul fel, ami az ő művészetében mindig is jelen volt, de ilyen válogatásban még nem láthattuk. Ez a meglepetés. Marjai Juditról, az ő személyiségéről, egyéniségéről és akár - ha úgy tetszik - az eddigi életéről valahogy máshogy gondolkodnak az emberek, és mást képzelnek arról, hogy ő milyen képeket csinál. Nos, hát ilyeneket. Végtelenül meglepő, absztrakt, provokatív képeket.



A Csendélet fotóit is ugyanolyan provokatívnak látja, mint a korábbi sorozatait?



Máshogy provokatívak, mint a korábbiak. Itt ugyanis teljesen másról van szó. Itt a művész – ahogy mondtam – nem okoskodik. Nem próbál taktikát és praktikát bevetni ahhoz, hogy felizgassa a közönségét, vagy hogy véleményformálásra késztesse. Sokkal inkább a belső világból, egy igazán intim közegből indul ki. Ez - ha lehet - még érdekesebb tud lenni. Nem célozza meg azt, hogy egyértelmű üzeneteket közvetítsen a képekkel. Ez nekem nagyon fontos. A művészetnek – ha lehet ilyen nagy összefoglaló keretet adni – az igazmondás az alapja. A valódi művészet soha nem hazudik. Ezek a képek tényleg igaz képek, itt semmi nincsen kisminkelve, megszépítve, átalakítva. A maga valójában mutatkozik meg minden – a művész szűrőjén keresztül.


Előző  1  2  3  4  ... 7  8  9  10  Következő