Marjai Judit
blogja

Ketté vált, hogy egy legyen


3 évesen lettünk eljegyezve. A Szondi utcai fényképészüzletben cirógatta meg az arcomat először, és csalt rá földöntúli csillogást. Mosolyom a bolt üvegvitrinjében sokáig elkísért az oviba vezető utamon. Kisiskolásként nem voltunk jóban, hirtelen valamiért megorrolt rám, és nem szerettük egymást. Csak anyukám szemében láthattam magam szépnek, de tudtam, hogy ő elfogult, ezért nem hittem neki. Szomorú, bánatos kövér kislány voltam, aki csokit vett az osztálytársainak, kevés kis zsebpénzén, hogy megszeressék. De utáltak, és rengeteg gazság, csúfolódás áldozata lettem. Még a két metszőfogamat is elvesztettem az iskolafolyosóján, amikor egy „kedves” osztálytársam viccből elgáncsolt. A számból ömlött a vér miközben a MÁV kórházba rohantunk futva, és én azt hittem, többé sosem fogok nevetni. Sötétben, a paplan alatt reszketve kucorogtam összevarrt ajkakkal, fog nélkül, mire anya este fáradtan hazatért a munkából. Éreztem, hogy csalódni fog bennem, hiszen szép, egy szem kislánya egy rémséggé változott. Sokáig nem hevertem ki a traumát és tényleg nem mosolyogtam senkire.


Anyu nem adta fel, folyamatosan azt mondta, hogy szép vagyok, de hiába kerestem, nem leltem a tükörben azt a kislányt, akit csak ő láthatott. A szereplési vágyam persze hajtott, és így én lettem minden rendezvényen, aki a legszebben szavalva hirdette a szocializmus dolgos vívmányait, én jártam szavalóversenyre, és én énekeltem leghangosabban a kórusból. Még szerencse, hogy a sarki fogorvosnak nem sikerült két arany koronát ráhúznia a fogamra, mert akkor én csillogtam volna a legragyogóbban is.

Anya 13 éves koromban lefotózott és beküldte egy tini-fotómodell pályázatra a képemet, ahonnan már egy hét múlva táviratban küldték is a behívómat. Ekkor találkoztunk újra, és fellobbant a gyermekkori szerelem. 7 szoros évet töltöttem vele az ártatlanul nyíló blendék, és villogó vakuk árnyékában.

A kényszerképzetben, hogy megmutassam általa magamat, hazugon hűséges társamul szegődött. A magasba emelt, de a mélybe is taposott, ha kicsit rosszkedve támadt. Döbbenten forgattam a kópiákat, és sokszor nem akartam hinni a szememnek, hogy milyen ronda is tudok lenni. Rájöttem, hogy minden kézben, minden szem előtt másként lát.

És néha nagyon gonoszul látott. Puffadt fejű öreg gnómot csinált belőlem, hogy másnap tavasztündérként istenítsen. Megalázott, de a fellegekbe repített, volt, hogy naponta kétszer is váltogatta durcás hangulatait. Hektikusan rám mordult, majd lágyan simogatott, ő az én örök fekete szerelmem.

Mindig futottam a képeim után, begyűjtöttem minden selejtet, rossz pillantást, furcsa csavarást. Órákig néztem torz pózaimat a tükör előtt, és gyakoroltam végtelenül, mint egy balett táncos. Meg akartam találni a tökéletes pózokat, pillantásokat, amelyek egyedivé, maradandóvá tehetnek.

Nem csak a saját képeimet, mások fotót is begyűjtöttem. Tanulni akartam, szívni magamba a végtelen tudást, a szépség Kánaánjába szerettem volna jutni, és ezért semmi fáradságot sem éreztem, hiábavalónak. Úgy kutattam, mint egy egyiptológus, aki addig nem halhat, meg míg meg nem érti a hieroglifákon mind a 12 madár pózát.

Aztán gyötörni kezdett a félelem. A lelkem mélyébe fúrta magát a furcsa felismerés, hogy én hiába küzdök, ha a fotós, ki szerelmemet a kézében tartja, nem szárnyal velem. Nem akar engem tökéletesen látni, megelégszik néha a legsivárabb, üres pillantásommal, kérdő térdelő pózomban sem keresi a végtelen íveket. A lágy dombok helyett csak viharverte mélyedéseket vizionál, a kéjes dombok helyett csak a sivatagot látja, és ha fekete-fehérbe fordítja a képeket, már azt hiszi ennyi csak a művészet.

Nem beszéltünk egy nyelvet. Azt hittem, a fényképezés Walhallájában, megszűnik a bábeli zűrzavar, és mindannyian csak a titkos árnyak közös suttogását érezzük bizseregni a bőrünkön. Szavak nélkül, pillantásokkal, kézen fogva sétálunk saját maradandóságunk ösvényén.

Sokáig kerestem a saját fotósomat, akivel együtt vágtatunk majd a Nirvánába a sok zsákutca-projekt helyett. De aztán rájöttem, hogy osztódnom kell. A sok gonosz fotó rólam, a buta pillantásaim, hasam lágyan kibuggyanó hurkái, sürgető változást követeltek a fejemben.

Éreztem, hogy csak én szabadíthatom ki a magamban rejlő istennőt, arra más nem képes. Mert nem így látnak, és lehet, hogy én sem vagyok igazándiból más, mint egy szürke kövér, bágyadt veréb, és csak én szeretném magamat a hajamnál fogva a fényre rántani. Azt azért tudtam, hogy ha én nem, akkor más se teszi meg.

Tudtam, hogy ketté kell válnom, hogy egy legyek. Az az egy, a tökéletes a képen, a saját szemem tükréből kivetítve a vászonra.
Így váltam saját magam fotósává is. Kettőnk közé már csak szerelmem: a kamerám állhatna, de ő engedelmesen követi elhatározásom óta minden mozdulatomat.
A báránnyá szelídült fekete párducom. Örök szerelmem, a saját egyszemű istenem: a fényképezőgépem.
Vissza a főoldalra